Rátok várva :)

Sziasztok!

Mint tudjátok, ez a blog azért jött létre, hogy mindenki megoszthassa a világgal az álmait.

Álmok alatt nem csak azt értem, amikor lefekszel aludni, és álmodsz. Hanem azt is, amikor nagyon is ébren vagy, és álmodozol. Az álmok életünk mozgatórugói.

Nagyon örülnék, ha minél több ember álmait megismerhetném. Meséljétek el nekem (és a blog olvasóinak) legnagyobb vágyaitokat vagy éppen lidércnyomásos álmaitokat.

Az oldal teljesen anonym, szóval nem kell attól félnetek, hogy a titkaitokat mindenki megtudja. Ne mondd el senkinek, de mondd el mindenkinek! :)

Szóval írjatok! Számítok rátok!

Az e-mail cím, amire az álmokat várom: ourdreams@freemail.hu

Álom az írásaimban - 3.

Az álmok az én életemben mindig nagy szereppel bírtak. Az álmaim mindig átsegítettek a legnehezebb pillanataimon. Ezért nem meglepő, hogy az írásaimban is nagy szerep jut nekik. Egy kis extraként szeretném megosztani az álmokkal kapcsolatos részleteket az írásaimból. Ezek nagy része fanfiction, de remélem, azoknak is érthető lesz, akik nem ismerik a eredeti történetet. Jó szórakozást!

Elmerülve a varázsban

Álomutazás

Sírás után mindig jól alszom. Már kiskoromban is megfigyeltem, hogy egy-egy kiadós sírás után olyan álmossá válok, mint soha máskor. Valahogy kívánom az alvást. És ezeket az álom nélküli pihenéseket egész életemben imádtam. Olyan megnyugtatóak, az ébredés után valahogy minden szebbnek tűnik. Nem tudom, miért. Azért mert a testem végre kipiheni magát? Vagy mert az agyamnak van ideje feldolgoznia a stresszt, ami a sírás oka volt? Nem tudom. Arra már választ kaptam az egyik magazinból, hogy miért leszek ilyenkor álmos. Tudtátok, hogy a könnyben nyugtató is van? Nem csoda, hogy az ember sírni kezd, ha valami sokkoló történik vele. Sokkoló félelem, kétségbeesés, idegesség vagy akár sokkoló öröm, mindegy. A lényeg a nagy érzelmi behatás. A testünk mindenre ismeri a tökéletes reakciót. És az érzelmi hullám megfékezésére mi lenne alkalmasabb, mint a könnyben található nyugtató? Ideges vagy, sírni kezdesz. A könnyben található nyugtató pedig gondoskodik róla, hogy lehiggadj. Amióta ezt tudom, már egyáltalán nem szégyellem, ha valamin elpityeredek. Ez egy teljesen normális reakció a szervezetemtől. Azt is tudtam, hogy ez az alvás (amit a könnyeim nyugtatótartalma okoz) mindennél frissítőbb.

Azon az éjszakán is ezt a nyugtató alvást vártam. Álomba sírtam magam, álomtalan álomba. Legalábbis ezt hittem. De nem így történt. Úgy tűnik a szervezetem csődöt mondott. Hiába hullattam annyi könnyet, az álmom minden volt, csak nyugodt nem. Még soha nem vágytam annyira egy nyugodt éjszakára, mint akkor. Annyi stressz ért mostanság, hogy nagy szükségem volt egy kis pihenésre. Annyi gondolat és kérdés kavargott a fejemben. És szükségem volt rá, hogy az agyam nyugodtan feldolgozhassa a rengeteg plusz információt.

De az álmom most sem volt álomtalan. Belegondolva, azóta, hogy megtudtam, hogy én vagyok a kiválasztott, nem volt egyetlen olyan éjszakám sem, amikor ne kísértettek volna a saját szellemeim. Néha az álmaim tökéletes iskolapéldái voltak a rémálmoknak. Felsorakoztattam az összes variációt, amit az álmoskönyvekben a kétségbeesés lenyomataként magyaráznak. Üldöztek, én menekültem. Zuhantam. Pizsamában mentem iskolába. Giliszták mászkáltak a testemen. Megtámadtak, és én nem tudtam mozdulni. A rémálmok teljes skáláját felvonultattam.

De voltak olyan álmaim is, amik nem voltak rémálmok, de kellemesnek sem nevezhettem őket. Ezekben nem történt semmi különleges, csak az életem képeit vonultatták fel. Nem feltétlen borzalmas dolgokat, bár kétségtelenül olyanok is akadtak. (Már annyiszor éltem át így újra a tizenegyedik születésnapom, hogy végül felhagytam a számolással.) Az álmaimban a kérdéseim kavarogtak. Újra és újra visszatértek ugyanazok a képek, ugyanazok a kétségbeejtő kérdések, amikre nem kaphattam választ senkitől. Vagyis de. Angelustól, de ő nem volt hajlandó segíteni.

Ezen az éjszakán azonban nem is ilyen álmok gyötörtek. Meg akartam szabadulni ezektől a kérdésektől, és ez csodák csodája sikerült. Arra tippelnék, hogy a harmónia műve az egész, legyen bármi is az. Habár a saját megfogalmazásomban az életem minden volt, csak harmonikus nem. De jobb magyarázatot nem tudtam arra, hogyan lehetséges, hogy képes vagyok tudatosan befolyásolni az álmaim alakulását.

Az álmom ezen az éjszakán szintén egy megválaszolatlan kérdés köré épült, de egy olyan kérdés köré, amit sehogy sem tudtam száműzni a gondolataimból. És igazából nem is akartam. Mert erre nem mániákusan kerestem a választ, mint az összes többire. Erre egyszerűen kíváncsi voltam. Emberi tulajdonság, még ha nem is a legjobbak közül való. És ez a kíváncsiság kicsit meg is nyugtatott. Hiszen ha önzően kíváncsi lehetek valami ilyesmire, akkor még mindig van bennem valami emberi!

A kíváncsiság mellett azonban mást is éreztem. Biztos voltam benne, hogy meg fogom kapni a választ. Ez nem olyan volt, mint amikor abban bízik az ember, hogy ötös lesz a dogája. Nem is olyan, mint amikor bízol benne, hogy a nagymamád meg fog gyógyulni, pedig tudod, hogy hiába. Valahogy szívből jövően tudtam, hogy amikor eljön az ideje, megtudom ki a titokzatos idegen. Mert ez a kérdés foglalkoztatott a leginkább. A szívem azt súgta, hogy valami köt ahhoz a fiúhoz. Valami, amit nem tudtam szavakkal leírni, és nem tudtam megmagyarázni még magamnak se. Valami sorsszerű. Nem lehetett véletlen, hogy találkoztunk! Egy ilyen találkozás nem lehet céltalan!

Azok a szemek azóta is kísértettek. Nem tudom leírni szavakkal, hogy mi volt bennük olyan különleges. Ezt csak érezni lehet. A legjobban egy másik jelenettel tudnám összehasonlítani. Az egyik Disney rajzfilmben láttam hasonlót, a Tarzanban. Amikor Tarzan először látja Jane-t olyanként, mint ő maga. A tekintetében egyszerre van szeretet, döbbenet. Az a jelenet mindig magával ragadott. Megmagyarázhatatlanul gyönyörű volt, pedig nem hangzottak el szavak. De az érzelmek áramlásához nem kellettek szavak. Az az idegen úgy nézett rám, mint Tarzan Jane-re. Azt az átható pillantást senki sem törölheti ki az emlékeimből. Az igéző szemek azóta is megjelennek nekem a nap legváratlanabb pillanataiban, legyen akár reggel, akár este.

És az a múltkori álom. Az álom, amiben majdnem megcsókolt. Tudtam, hogy ismerem. Vagy ismerni fogom. Az álmomban olyan természetesnek vettem, hogy lassan felém hajol, és csókra nyitja a száját, olyan magától értetődőnek, mint semmi mást egész eddigi életemben. Nem lehet, hogy mindez csak az álmaimban történt meg!

És most megint róla álmodok. Újra ott állok annak a bizonyos erdőnek a közepén. Minden olyan valóságos. A szél, ahogy fújja a fák leveleit. Az illat, amit a szél hozott magával. Az erdő zöld illata: föld, moha és frissesség. De ott volt a sötétség is, ami beborított mindent, és a Nap sugarai csak egy- két helyen találtak maguknak utat a fák ágai között. De amikor ebbe belegondoltam, valami megváltozott. Szúrást éreztem a hátamon, és levelek zörgését hallottam. De ez még az álmomnál is valóságosabbnak tűnt.

- Fel kell kelned! – hallottam meg a saját hangomat. – Ébresztő!

És amikor kinyitottam a szemem, tudtam, hogy miért súgta ezt nekem a belső hang. Ott hevertem az erdő közepén, mintha ki sem keltem volna az ágyamból. Ugyanabban a magzati pózban feküdtem, mint ahogy mindig alszom, de most nem a puha ágyamban, hanem a titokzatos erdő közepén.

A blogom címe: http://www.deszy-frommypen.blogspot.com

Álom az írásaimban - 2.

Az álmok az én életemben mindig nagy szereppel bírtak. Az álmaim mindig átsegítettek a legnehezebb pillanataimon. Ezért nem meglepő, hogy az írásaimban is nagy szerep jut nekik. Egy kis extraként szeretném megosztani az álmokkal kapcsolatos részleteket az írásaimból. Ezek nagy része fanfiction, de remélem, azoknak is érthető lesz, akik nem ismerik a eredeti történetet. Jó szórakozást!

Elmerülve a varázsban

Álmok és emlékek

Angelus eltűnt, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Eleinte csak álltam a szoba közepén, és meredten bámultam magam elé. Nem éreztem semmit. Sem örömöt, sem bánatot, sem kétségbeesést. Valahogy furcsán átjárt a nyugodtság és a zsibbadás. A gondolataim folyama mintha megállt volna. Annyi információt kellett rövid idő alatt befogadnom, hogy végül csődöt mondott. Mintha külön életet élt volna, és így akarta volna közölni, hogy neki ebből elege volt. A kérdésözön abbamaradt, pedig még milliónyi válaszra vártam. Az eszem éppen csak annyira vágott, amennyire minimálisan szükségem volt.

Sokáig állhattam ott mozdulatlanul mindenféle gondolat nélkül, mert amikor feleszméltem már sötét volt. Tudtam, hogy nem lennék képes lemenni vacsorázni, és előadni, hogy nem történt aznap semmi érdekes. Egész életemet meghatározó események történtek ma, és olyan dolgokat éltem át, ami eddig csak legvadabb álmaimban volt lehetséges.

Végül lefeküdtem. - Ma már semmire nem lennék képes! –gondoltam, így ez tűnt a legésszerűbbnek. Alig hajtottam le a fejem, mély álomba merültem, de még ott sem menekülhettem kavargó gondolataim elől.

Először csak képeket láttam. Mintha az agyam mégis magyarázatot próbálna találni, végigpörgette az egész eddigi életemet. Olyan jelenetek után kutatott, ami bizonyságul szolgálhat arra, ami ma történt. Először egy újszülöttet láttam, akiben felismertem magamat. Bármilyen nagyképűen hangzik is, aranyos baba voltam. Nem volt sok hajam, de az a kevés égnek állt, és semmi nem tudta lelapítani. A szemem kék volt, anya szavaival élve olyan kék, mint a legmélyebb óceán. Összességében cuki voltam. Most pedig láttam magamat, de nem igazán értettem, hogy miért látom magam kívülről. Mielőtt azonban erre magyarázatot kereshettem volna, valami más is feltűnt, és hirtelen sokkos állapotba kerültem. Csecsemőkori önmagamat ugyanis furcsa sárgás fény ölelte körül, és úgy tűnt, ez rajtam kívül senkinek nem tűnik fel az álmomban. Se anyának, se apának. Én viszont tisztán láttam. Ilyesminek képzeltem el az emberek auráját annak idején, de tudtam, hogy ez valami más. Angelus szavai harsogtak a fejemben: „A harmónia körülölel. Már születésedkor így volt.” Szóval igaza lett?

A következő képen már két éves voltam, és a nappali szőnyegén játszottam. Anya a szomszéd helyiségben volt, és a barátnőivel beszélgetett. Néha persze benézett hozzám, hogy megbizonyosodjon arról, nem esett bajom. Most azonban ott ültem, a beszélgetés zaját csak halványan érzékeltem, mert mással voltam elfoglalva. Most nem a halvány fény volt, amin a 17 éves önmagam meglepődött, hanem az, hogy a szobában nem voltam egyedül. Egy sereg barát vett körül, a legapróbb tündértől és törpétől, beszélő állatokon keresztül az unikornisokig. Nem emlékeztem rá, hogy bármikor képzelt barátaim lettek volna, de tudtam, hogy ezek a lények nem is azok. Teljesen valóságosak voltak. Olyannyira, hogy a pici én megérinthette őket, simogatta és kényeztette az unikornisokat, játszott a törpékkel, és fittyet hányt arra, hogy ezek az élőlények nem is létezhetnének. Vidáman nevetgélt és már egy-két szót is elcsíphettem a „társalgásból”, ami persze nagyrészt nem szavakkal zajlott.

Aztán másik jelenet következett. Három-négy éves lehettem. A kedvenc nyuszis pulcsimat viseltem, és az oviban voltam. Egyedül játszottam az egyik sarokban, senki nem akart a közelembe jönni. Úgy elkerült a többi gyerek, mintha leprás lettem volna, pedig valószínűleg nem is ismerték a szó jelentését. Én pedig csak játszottam a bűvészkészletemmel, anélkül, hogy észrevettem volna ezt. És visszagondolva akkor még nem érzékeltem ilyesmit. Teljesen elégedett voltam az én kis világomban, amit magamnak teremtettem. Viszont most, amikor mindezt 17 éves fejjel néztem, rájöttem, mi volt a jelenség oka. A gyerekek látták a fényt. Ez a bizonyos harmónia körülbelül két-három méteres körzetben ölelt körbe, még tovább nőtt azóta, amilyen babakoromban volt. Az egyik gyerek ekkor megpróbált kapcsolatot teremteni velem.

-Mit játszol? – kérdezte egyszerűen.

- Gyere ide, és megmutatom! – feleltem hasonló egyszerűséggel. Láttam, hogy tétovázik. Nem tudta, hogy mit tegyen. Bemerjen merészkedni a fura fénybe, vagy inkább hagyja a csudába az egészet? Végül tett egy tétova lépést felém, de amikor a fény már csak milliméterekre volt tőle, meggondolta magát. Megfordult, és elszaladt.

A kép eltűnt, hogy egy másiknak adja át a helyét. Az elsős farsangi bál, ahol tündérnek öltöztem. Végignéztem az egész estét a jelmez felöltésétől. Vidáman illegettem magam, és úgy éreztem végre valóban tündér lehetek. Visszagondolva varázslatos verseny volt. A felvonulás után anyáéknak nem sikerült lerángatni rólam a jelmezt, bárhogy könyörögtek. Közöltem velük, hogy én nem csak tündérnek öltöztem, én az is vagyok, ezért megillet a ruha és a varázspálca. Végül láttam, ahogy legyőztem anyáékat, és tündérként bújhattam ágyba.

Újabb kép. A nyolc éves Lizi a hátsó kertben bujkál a szülei elől, akik rá akarják venni, hogy csinálja meg a leckéjét. De őt nem lehetett csak úgy megzabolázni. Kiszökött, és a rejtekhelyén, a garázs mögötti bokor mellett ücsörög egy könyvvel, és azt bújja. A fantáziája messze jár, egy másik, ennél csodálatosabb világban, ahol nincsenek házi feladatok, csak rengeteg kaland.

Tizenegyedik szülinap. Reméltem, hogy ezt nem kell újra végigszenvednem, de úgy tűnik, mégis. Reggeltől lestem az ablakokat, és vártam a levelem, ami nem jött. Egy ártatlan erdei bagoly sem repült az utcán, nemhogy egy olyan, aki levelet szállít. Aztán a szüleim arckifejezése, amikor nem értik, hogy miért vagyok szomorú. Hiszen megkaptam minden ajándékot, amit szerettem volna! Akkor mi lehet a baj? A kedvükért mégis próbálok magamra erőltetni némi jókedvet, de ekkor jön a végső döfés: a torta. Egy hatalmas bagoly alakú torta, olyan, amiről csak álmodni mertem, de ez is csak a szörnyűséget juttatja eszembe: azt, hogy én is kvibli vagyok. Oda minden reményem! Mintha egy hatalmas tőrt forgattak volna meg a szívemben. Bánatomban a szobámba rohanok, anélkül, hogy felvágnám a tortát, és egész este csak sírok megállíthatatlanul. Az érdekes mégis az, hogy még ezekben a szörnyű percekben is körülleng a sárga fény.

A két évvel későbbi képen látom magamat, amint iskolába igyekszem. Olyan vagyok, mint egy árnyék. Gépiesen beszélgetek mindenkivel, úgy teszek, mintha semmi baj nem lenne. Az arcom sápadt, a szemeimben pedig ott a szomorúság, de ez senkinek nem tűnik fel. Hiszen nevetek a vicceken, minden iskolai programra elmegyek, moziba járok és táncolok. Csak én tudom, hogy legbelül ordítok. Sem vidám nem vagyok, sem boldog. Félemberré váltam. Senki nem segíthet rajtam, legalábbis akkor ezt hittem.

Aztán a jelenetbe lassan bekúszik egy másik. Angelus, amint elmondja a kiválasztott történetét. Én, ahogy ott állok Roxfort udvarán. A Szükség Szobája. És végül az a csodálatos szempár! Az erdő, a magas, izmos fiú az éjfekete hajával!

De aztán egyik pillanatról a másikra valami megváltozik. Ez már nem az a jelenet. Ugyanott állunk, az erdő közepén, de tudom, hogy máskor. A fiú közelebb sétál, és mélyen a szemembe néz. Finoman végigsimít az arcomon a kézfejével, és a legnagyobb természetességgel, mintha minden nap ezt tenné, lassan, nagyon lassan közelebb hajol. Tudom, hogy meg akar csókolni, és meglepetésemre én is természetesnek érzem, hogy visszacsókoljak.

Blogom, ahol az írásaimat olvashatjátok: http://www.deszy-frommypen.blogspot.com

Álom az írásaimban - 1.

Az álmok az én életemben mindig nagy szereppel bírtak. Az álmaim mindig átsegítettek a legnehezebb pillanataimon. Ezért nem meglepő, hogy az írásaimban is nagy szerep jut nekik. Egy kis extraként szeretném megosztani az álmokkal kapcsolatos részleteket az írásaimból. Ezek nagy része fanfiction, de remélem, azoknak is érthető lesz, akik nem ismerik a eredeti történetet. Jó szórakozást!

A sólyom története
A legszomorúbb nap

Azon az éjen újra rémálma volt. Megint ugyanaz. A bouvines-i sík közepén állt, körülötte mindenki harcolt. Olyan hangzavar volt körülötte, hogy néha már-már úgy érezte, megsüketül. Kardok suhogása, és a hang, ahogyan átütik a páncélokat; pajzsok hasadása és lándzsák törése. Ha ez még nem lett volna elég, a levegőben ezer és ezer nyíl süvített Ian felé. A fájdalom és szenvedés hangja azonban az összes többinél erősebb volt. Nem volt olyan perc, amikor Ian ne hallott volna jajveszékelést vagy sírást valahonnan. Sok harcostársa sebesülten hevert mellette, voltak, akiknek már csak a holttestét láthatta. Akik még bírták, életüket vakmerőn kockáztatva vívtak az ellenséggel, ki lóhátról, ki pedig közelharcban. Az íjászok is megtették a magukét, és egy pillanatra sem hagyták abba a nyilak kilövését.

Ian pedig csak állt ott, mint akit megdermesztettek, és nem tudott mozdulni. Képtelen volt bármilyen mozdulatra, csak állt, és nézte, ahogy a többiek harcolnak. Nem értette, mi van vele. Aztán egyszer csak szirénák hangját hallotta. A szirénázás és a csata hangja egymással keveredett, de Ian még hallott egy másik hangot is. A lágy női susogás a leggyönyörűbb dallam volt, ami valaha a fülébe jutott, de most ez is szomorúan és könyörgőn szólt: - Gyere vissza! Várok rád.

Ekkor Ian hirtelen felriadt, és csak ekkor tudatosult benne, hogy mindvégig az ágyában feküdt, és ez az egész csak álom volt. A csata borzalmait nem tudta csak úgy elfelejteni. Mellkasa sebesen emelkedett fel- és le, szíve pedig olyan gyors ritmusban dobogott, mint annak idején, amikor tényleg a harc részese volt. Idegességének oka mégsem ez volt, hanem a halk női hang.

Már több mint egy év telt el az óta a nap óta, hogy élete megváltozott. Azóta, hogy barátaival együtt leültek egy közös játékra. Csak egy könnyed délutáni programnak szánták, de életük legnagyobb kalandja lett. Az életévé vált a középkor, hiszen ott megtalált mindent, amire szüksége lehetett. Családot, barátokat, elismerést, boldogságot, mert meglelte a számára legfontosabbat: a szerelmet. Már tudta, hogy a sors akarta ezt így. Nem volt véletlen, hogy visszarepültek 1214-be, ez már előre meg volt írva. Egész életében végzetszerűen vonzódott a történelemhez, főleg a középkorhoz, nem is sejtve, hogy egyszer ott leli meg az otthonát. A Montmayeur család történetét választotta disszertációja témájául, anélkül, hogy tudta volna, egyszer ő volt ennek a családnak a legelismertebb tagja. Első látásra beleszeretett egy Isabeau de Montmayeur-t ábrázoló képbe, és soha nem gondolta, hogy egyszer a karjaiban tarthatja a lányt, hogy megcsókolhatja, és hitvesének nevezheti.

Mindazonáltal így történt, és akárhányszor erre gondolt, a hideg futkosott a hátán, és olyan szomorúság öntötte el a szívét, mint soha azelőtt. Végre megtalálta a helyét a világban, a helyet, amit neki szántak, és pár hónap múltán kiszakították onnan. Soha többet nem láthatja Châtel- Argent kastélyát, barátait, Etienne de Sancerrét és Henri de Grandprét, és Guillaume de Ponthieu-t sem, aki annak idején a testvérévé fogadta. De ami a legjobban kínozta, hogy soha többet nem érintheti meg azokat az aranyszőke fürtöket, és nem ölelheti meg, akit a legjobban szeret a világon: Isabeau-t. Folyamatosan az ő neve csengett a fülében. Hiába utazott távoli országokba, hiába kerülte el Franciaországot, a szomorúság és a reménytelenség mindenhová követte.

Hirtelen felpattant az ágyból, hogy kavargó gondolatait megzabolázza, de amint a naptárat megpillantotta, rögtön le kellett ülnie. Nem gondolt rá, hogy ekkora sokk érheti, nagyobb, mint álmában.

De a dátum minden fájdalmat felülmúlt, és kiszakított egy darabot Ian amúgy is megtépázott szívéből. Pontosan egy éve vette feleségül Isabeau-t!


Ha tetszett, látogasd meg a blogomat, ahol ezt és más írásaimat is elolvashatod!
Címe: http://www.deszy-frommypen.blogspot.com

Kezdés

Sziasztok!

Ez a blog azért jött létre, hogy mindenki megoszthassa a világgal az álmait. Álmok alatt nem csak azt értem, amikor lefekszel aludni, és álmodsz. Hanem azt is, amikor nagyon is ébren vagy, és álmodozol. Az álmok életünk mozgatórugói.

Nagyon örülnék, ha minél több ember álmait megismerhetném. Meséljétek el nekem (és a blog olvasóinak) legnagyobb vágyaitokat vagy éppen lidércnyomásos álmaitokat.

Az oldal teljesen anonym, szóval nem kell attól félnetek, hogy a titkaitokat mindenki megtudja. Ne mondd el senkinek, de mondd el mindenkinek! :)

Az e-mail cím, amire az álmokat várom: ourdreams@freemail.hu